Hát csajok NEM!!!!! Ezt a meccset nekünk kell végig boxolni, aki másra számít az már az elején elbukta, de nagyon.… én nem szeretem ezt a mártír anyuka dumát…hogy de rossz is nekünk, sír a gyerek egész nap, és besokallunk és egyedül vagyunk és a háztartás…
Tudjátok, mit mondok én nektek? Életem legszebb időszaka volt, amikor szoptatós babák voltak az ikreim, a „nagyfiam” meg 2 éveske… Igen, nagyon-nagyon fáradt voltam…. Felváltva keltem az ikreimhez éjszakánkét lehet óránként, lehet két óránként…ki tudja már… nem aludtam, a házból szinte ki sem mozdultam- csak aerobikra persze - főztem , próbáltam rendet tartani, a legnagyobbal rajzolgattunk, ezt- azt kreáltunk nap mint nap, h mire hazajön apa munkából meglepjük őt….hosszú-hosszú hónapokon át erről szóltak a napjaim, na meg arról, h éppen melyik játszira menjünk el, vagy hogy milyen ünnep közeleg, amire készülnünk kell. Akkoriban néha azt hittem, hogy megőrülök…hiszen nyugodtan enni sem tudtam anélkül, h ne lógott volna az ikrek közül valamelyikük a mellemen…24 órán át szoptattam őket…aztán még ott voltak a ház körüli teendők…. emlékszem, hogy télen, amikor esett vagy 30-40 cm-es hó és a férjem több napra, távolra ment dolgozni, hordozókendőbe kötöttem fel hol az egyiküket, hol a másikukat és úgy lapátoltam el a havat az udvarban, hogy egyáltalán ki tudják állni a kocsival és el tudjak menni bevásárolni. Nem jött ide egy rokon se… még nagymama is csak akkor, ha külön meghívtuk…szóval megszoktuk és ,megszoktam, h meg kell oldani dolgokat, hogy boldogulni kell a hétköznapokban, ha úgy van egyedül is…. Tény, h nem volt könnyű, DE most, h már „nagyok” - Bendi 7 az ikrek 5 évesek- azt kell hogy mondjam igaza volt azoknak az ismerőseimnek, akik annak idején azt mondták: „Enikő, értékeld ezt az időszakot, mert soha többé nem jön vissza”……és tényleg….már nem kell őket 5 percenként kézbe venni, már nem kell őket dajkálni, mondókákra tanítani, már elalszanak éneklés nélkül is, sokszor azt sem igénylik, h velük játszunk, hiszen hárman tök jól eljátszanak…. Ilyenkor jó visszagondolni, hogy azért 3-4-5 év…kinek mennyi ugye CSAKIS és kizárólag róluk szólt….nem is baj, hogy nem lábatlankodott itt senki, megoldottuk ketten a férjemmel, magunknak, nem kellett itt senkit elviselni, kerülgetni …így volt jó és kész…ettől lettünk egy család, hogy a nehézségeken együtt átküzdöttük magunkat. Én boldog vagyok, h megtehettem, hogy életemnek ebből a szakaszából minden percet nekik szentelhettem… ezt különösen most értékelem, amikor látom, hogy a mindennapi mókuskerék bizony nem hagy időt és energiát semmire, de semmire… Egyre inkább úgy érzem, h akkor 100 % -ot tudtam magamból adni, most pedig egy csipetnyire van módom, lehetőségem….
Szerintem egy nő anyaként válik igazán nővé… visszagondolva is félelmetes, hogy az anyai ösztönök által vezérelve egy, két, három kisgyermek mellett is mennyi mindenre képesek vagyunk. Mert erre születtünk, harmóniát, nyugalmat kell árasztanunk, egyensúlyt kell teremtenünk…. Persze ehhez önmagunkkal is békében kell lennünk…nekem pici gyerekek mellett is ebben segített a sport… feszültség levezetés, kikapcsolódás, boldogság hormon forrás…. Akkor is a sport, a rendszeres mozgás segített át a nehéz időszakon…s talán most törlesztenem kell felé, megmutatni másoknak is, hogy hogyan lehet…. Nem tudom, de úgy érzem, h én megtaláltam az utamat…