Szinte nem telik el úgy hét, h ne hallanám valamelyikőtöktől, hogy képzeld már, meg kellett, h védjelek, mert XY ezt és ezt mondta rólad! És elmondjátok…
Mert hát nekem könnyű, szép nagy házban lakom, a férjem eltartott eddig is, van három szép, egészséges gyerekem, nemhogy velük tölteném minden időmet… meg különben sem voltam én ilyen izmos azelőtt, de hát nem nagyon kellett nekem semmi nagy dolgot tennem, mert hát mindig is csinos voltam… egyébként is, könnyű most így kinéznem amikor bejárónőm(!!!) is van, meg még kitudja mim is…
Ma már csak nevetek ezen… tudom, hogy ez az egész ezzel jár… az unatkozó, tehetségtelen emberek már csak ilyenek… mentséget keresnek a saját kudarcaikra, és a „neki könnyű” kezdetű mondatokkal magyarázzák a saját bizonyítványukat.
Igen, könnyű nekem… 13 évesen átélni, hogy apám – akit imádtam - gégerákos, végignézem, ahogy 35 kg-osra soványodott… 14 éves voltam, amikor eltemettük őt, pont az általános iskolai ballagásom előtt. Ott maradtunk anyámmal és az akkor 12 éves öcsémmel a nagylóci, kétszintes, full hiteles házunkban, nulla megtakarítással… a két keresetből sem dőzsöltünk, azt sem tudtuk miből fogunk megélni… de anyu sokat járt - a gyári munkája mellett - napszámba dolgozni, mindig megoldotta, hogy ne legyen hiányunk semmiben… meg hát mi is eljártunk, málnát, epret szedni... mikor minek volt szezonja… ott segítettünk, ahol tudtunk… magunkon… szóval gyorsan felnőttünk, nem kívángattunk, tudtuk mire van pénz és mire nincs.
A gimit úgy jártam végig, hogy még egy rohadt nike cipőm sem volt… akkor tudtam venni magamnak egyet, amikor elkezdtem hétvégenként dolgozni, megboldogult nagybátyám üzletében.
Hogy gimisként milyen voltam???? Imádtam az irodalmat, jól tanultam, pályázatokat nyertem és tudtam, hogy az írással akarok foglalkozni, de hiába vettek fel főiskolára, nem tudtam elmenni, mert ahhoz sem volt elég pénzünk... Ekkor elhatároztam, ha beledöglök sem leszek csóró…
Könnyes szemmel hagytam itthon az akkori páromat, de döntöttem és kimentem külföldre dolgozni: gyerekekre vigyáztam, takarítottam és iskolabuszon is voltam gyerek kísérő. Több mint 2 évig éltem Németországban, ahol szinte minden márkát, dollárt félre tudtam tenni és megtanultam rendesen angolul – igen angolul, mert egy amerikai katonai bázis lakótelepén dolgoztam, az ottani családok gyerekeire vigyáztam. Hazajöttem… munka mellett végre beiratkoztam főiskolára, amit már ki tudtam fizetni a félretett pénzemből, plusz ügyesen találtam melót is: egy gazdasági osztályon voltam pénzügyi előadó… Ezért - a kommunikáció szak mellett - a gazdasági vonalat erőltettem… a megyei hírlapnál aztán nem bírtam magammal, mondtam, hogy én írni akarok… Így kerültem a szerkesztőségbe! IMÁDTAM! Kezdetben havi 60, majd 80-90 ezer Ft-ot ha kerestem… éjjel nappal dolgoztam, minden hétvégi ügyeletet elvállaltam, csak hogy be tudjam fejezni a főiskolát. Ekkor már Kristóffal éltem, alig láttuk egymást, hiszen ő éjt nappallá téve ablakozott… ki sem volt a munkásruhából én meg belefeledkeztem a megyei közéletbe és írtam és írtam… Albérletben éltünk 2 évig a Gorkijon, majd összegyűjtöttük egy lakásra a Rokkanton… aztán rám tört, h már nagyon gyereket akarok, összeházasodtunk, meg is érkezett Bendegúz! Nem tudom hogy, de Kristóf ekkor még többet dolgozott… én meg jól elbabáztam otthon… aztán eldöntöttük, h házat veszünk, mivel 4 gyereket szerettem volna (!)
…hát én ebbe a kis tornyosba szerettem bele, ami egy romhalmaz volt ugyan, de tiniként tátott szájjal néztem anno a távolsági buszról… Akkor arról ábrándoztam, h milyen szép kis házat is lehetne varázsolni belőle… hát az uram megvette és kőkemény munkával varázsolt… Két éven át dolgozott rajta, majd az ikrek születése előtt 3 nappal sikerült is beköltöznünk. Aztán jöttek a súlyos évek gyereksírással, szaros pelenkákkal, 24 órás szoptatással, főzéssel, takarítással… egyedül voltam, babysitter, takarítónő, bejárónő meg mindenféle külső segítség nélkül, de a mérhetetlen fáradtság ellenére élveztem, szép időszak volt, iszonyatosan kemény, de meseszép…
Ma meg már ott tartunk, hogy én vagyok a nő, akinek könnyű, akinek csak megszületni volt nehéz, aki szerencsés, a nő, aki mindent megkap, a nő, akinek semmi sem elég, a nő, aki maximalista… hmmm…
Hogy miért írom ezt le nektek? Csak hogy tudjátok, hogy ki voltam, honnan jöttem és miért lettem az, aki ma vagyok.