Van ez a lépcső…rohadtul meredek…hihetetlenül kiszámíthatatlan, aránytalan fokokkal…az aljától nem is tűnik kihívásnak, hiszen csak egy lépcső, de amikor elindulsz rajta fölfelé rájössz, hogy nem akármilyen lépcső az...
Két, három éve még csak sejtettem, hogy létezik….de nem tudtam, hogy vezet is valahová…. Nem is AKÁRHOVÁ! Nem is akárkikkel!
Amikor először megláttam tele volt gazzal, piszokkal… és csak egy nagy igénytelen dzsumbuj fogadott, amikor a tetejére értem….. egy nagy semmi… DE! volt, aki mellettem állt és segített rendbe tenni…. eltakarítani a gazt az útból, kitisztázni a terepet… megteremteni azt, ami, ma fogad, ha felérek! Ha kell, százszor megmászom, ezerszer, bármilyen meredek is, hiszen megéri…mert jó érzés, hogy vagytok, akik támogattak és biztattok, akik, kiálltok mellettem, akik mindig mosolyt csaltok az arcomra, akik jókedvvel, kacajjal, pozitívizmussal helyre tesztek, ha netalántán kibillennék… mindig visszacseng a fülemben egyikőtök mondata: „TE nem inoghatsz meg, TE VAGY A PARANCSNOK!” Tartom is magam hozzá és igyekszem méltó parancsnokotok lenni, mivel vagytok elegen, akik nap, mint vártok, akik számítotok rám, akik bíztok abban, hogy ha csak egy órácskára is, de kirángatlak titeket a szürke hétköznapokból, egy kemény, izzasztó, de ugyanakkor zajos, bulis edzéssel.
Na, miattatok MEGÉRI eltakarítani a szemetet, a gazt az útból, majd kidobni a kukába....megmászni a fokokat újra és újra és úgy fölmenni a lépcsőm tetejére, hogy ott szétnézve azt mondhassam: basszus de nagyon-nagyon MEGÉRTE! Szóval KÖSZÖNÖM NEKTEK a második évet IS!
